A mostani életem

Megléptem a legnagyobb lépést amit bárki is megléphet. Kijöttem egy másik országba, több hónapra,remélve, hogy megváltoztatja a dolgokat körülöttem. De minden egyes nap után amit lehúztam csak a bennem lévő dolgok változtak. Minden nap egy kicsivel. Megtanultam elengedni a dolgokat úgy igazán, minden napban megkeresni a jót, még akkor is, ha jóformán nem is volt. Tudtam,hogy amikor visszamegyek egyetlen és a legfontosabb dolog már nem lesz ugyanaz mint előtte: Én. Tudom,hogy így van.
Sok mindent megtanultam a nyáron. Például,hogy az egyetlen dolog ami megtanít tisztán látni a távolság. Ez az egyetlen dolog amivel a többi ember is tisztán fog látni téged. Hogy milyen is vagy valójában és mennyit érsz igazából. Akik folyton panaszkodnak,hogy nem becsüli meg őket senki,nem fontosak senkinek, sosem jártak még meg hosszú utakat. Olyan utakat,amik csak elviszik őket a messzeségbe de vissza már nem. A haza felé vezető utat nekünk kell megtalálnunk. Néha nem olyan egyszerű, minden eltelt nap, minden megtett lépés fáj, fáradunk és felakarjuk adni. Mégsem tesszük. Ami fáj és meggyötör hozza el igazán a változásokat az életünkbe. Az emberek akik elmentek és visszajöttek mikor te már úton voltál hiába próbálnak részese lenni az utazásnak. Nem lehetnek. Mert te ott hagytad az akkori életed és hatalmas lépést tettél egy olyan felé amit akkor még te sem ismertél. Lehet, hogy megakartad nekik mutatni mennyivel több vagy. Nekik akik leléptek, akiket talán sosem érdekelt mennyire lennél képes. Ez az egész nem róluk szól, nem is azokról akik melletted vannak hanem Rólad. A nehézségek amiket nap mint nap átéltem,amik miatt nem hittem el,hogy mikor visszamegyek a régi életembe képes leszek folytatni. Folytatni úgy,ahogy elterveztem.
Megtanultam,hogy a ragaszkodás csak meggátolja az életet. Mert az életet a változás mozgatja. Ahogy mondani szokták: a változás gyönyörködted.. és gyönyörtelenít.
Most pedig lassan visszatérek majd a régi életembe. Abba az életembe amiben nem hittem pár hónappal ezelőtt, de most már hiszek. Már elhiszem,hogy ennek így kellett lennie.
Nem kell megváltanod a világot, vagy megmentened bárkit ahhoz,hogy több legyél. Egyszerűen csak éld meg a lehetőségeket úgy,ahogyan csak néhányan merik.

hiába várok

Már belefáradtam érted? A sok felesleges találkozásba,a reménybe,hogy majd vele talán működik..A tömérdek elpazarolt szempillaspirálba amit azért tettem fel mert tetszeni akartam nekik. Nekik,akik mégcsak arra sem méltattak,hogy kicsit is belemélyedjenek a beszélgetésbe velem. A magányos hazautakba amik alatt megtárgyaltam magammal,hogy vajon miért nem voltam elég jó megint és a könnyekbe amiket vissza kellett tartanom. Az erkélyen elszívott cigi csikkekbe, az álarcba ami mögé bújok napról napra újra és újra. Már nem megy. Elfogyott az erőm. Másnak az ölébe hullik,amiért én évek óta imádkozom. Már hiába várok.

törhetetlen

Kifacsarom az összes jót az életemből. Mindent elrontok szándékosan,megölöm a boldogságot, a lehetőségeket, mert amikor végleg egyedül maradok, amikor már az utolsó emberben is csalódtam akibe kapaszkodni lehetett,sorvadok el belül végleg. Akkor leszek erős. Bánthatatlan, törhetetlen szikla. Mert az égvilágon semmi sem tud elkeseríteni. Semmilyen mesét nem hiszek majd el. Az egyetlen dolog ami kicsit is megfog érinteni a félelem,hogy elmúlik ez érzéketlenség.

süllyedek

Nem tudom mit keresek. Mit keresek itt. Fogok-e találni valamit. Ahogy telnek a napok minden egyes magányos reggel egyre inkább elveszi a reményemet. Mert a szerelem csak időszerű. A barátok hamisak. Én pedig sosem leszek elég jó.
Lassan süllyedek mélyebbre és tovább, Néha már fojtogat. Nem múlik el.
Volt egy ember aki mindennél fontosabb volt nekem. Megcsókolt ahogyan más még nem. Átölelt, ahogyan más nem tudott. Belekapaszkodtam minden szavába, képzeletben magamhoz szorítottam mivel a valóságban a kabátzsebembe pihent a kezem állandóan. Mosolyogtam rá mint akinek megnyitották a világot. Azt is tette. Ideig-óráig boldoggá tett. Olyan boldogságot kaptam tőle ami megijesztett. Szerettem. Szerettem,hogy olyan amilyen.  A mosolyát,a tekintetét,a félelmeit, a szavait. Aztán eltűnt. Mint a többiek. Bár megvagyok győződve arról,hogy vissza fog térni. De visszafogadni már nem tudom.
A barátaim mind eltűntek amint szükségem lett volna rájuk. Mint a kámfor. Volt-nincs. Ezek az emberek azok,akikért én meghaltam volna? Akikről büszkén meséltem mindenkinek? Akik mikor leginkább szükségem van rájuk,szembe köpnek. Megdobnak sárral, és egy csöppet sem érdekli őket. Ennyit a bizalomról. Ennyit arról a kapcsolatról amit tucatnyi film megörökített. A csöpögős jelenetek és a legjobb barátok,akikkel együtt kerülsz bajba. A film végét,amiben egyedül kell megoldanod mindent,nélkülük,már nem forgatják le. Hatalmas csalódás.