szerettem volna

Tudod milyen érzés,amikor jön valaki, hirtelen, betoppan, veri az ajtót,hogy márpedig Ő beakar jönni, az életed része akar lenni? A küszöbön váratod, félsz, rettegsz attól, hogy amint megismer, meglátja amitől mások menekültek, ő is kiszalad azon a bizonyos ajtón?
Végül nagyra nyitott szemmel, és szívvel, befogadod az életedbe. Körbe vezeted az életed szobáiban.. Először a konyhába, ahol a barátaiddal minden pénteken megittatok egy üveg bort, melegítőben, kitárgyalva a bunkó főnököt, a pasit aki még csak fel sem hívott, vagy a régi időket, amikor még egyszerű volt az élet. Habár a barátaid már egyre ritkábban látogatnak, így a konyha mostanában csak a hűtő kattogásától visszhangzik. Ő édes mosollyal bológat, leül, és kibontat veled egy üveg bort,hogy kitárgyaljátok a bunkó főnököt, és az exeket. Miután fellélegeztél, kibeszélted a fáradt hétköznapokat tovább mutogatod a helyíségeket. A fürdőt, ahol milliószor elkészülődtél randik előtt, holott mégcsak nem is hittél benne,hogy van értelme találkozni bárkivel is. Mű mosollyal kented fel a rúzst, miközben azt kántáltad magadban : "biztosan jó lesz. Lehet Ő a nagy Ő." Aztán elfordultál a tükörképedtől,mert féltél,hogy az arcodba nevet amiért még elhiszed a hazugságaidat. Pár órával később ismét a tükör előtt találtad magad. Reményvesztetten, összetörve. Letörölted a rúzsot, a méreg drága szempillaspirált. Ami még maradt belőle,hiszen általában a könnyek lemosták, ezzel megkönnyítve a te dolgod. Ő mosolyog. " Gyönyörű vagy, így is." És te elhiszed.
Aztán megmutatod neki a szobádat. A rendetlen ágyat, telepakolva ruhákkal. A szoba televolt rossz emlékekkel,fájdalommal, könnyekkel, olyan pillanatokkal amiket senki sem árul el szívesen,hiszen ki lenne büszke arra,hogy annyiszor feladta. És Ő leül az ágyra. Mellé huppansz. A szemedbe néz.
" Maradhatok éjszakára? " Megijedsz. "Itt akarnál velem maradni?" Finoman megragadja a kezed, és mosolyog rád. "Szeretnék, ameddig csak lehet."

A mostani életem

Megléptem a legnagyobb lépést amit bárki is megléphet. Kijöttem egy másik országba, több hónapra,remélve, hogy megváltoztatja a dolgokat körülöttem. De minden egyes nap után amit lehúztam csak a bennem lévő dolgok változtak. Minden nap egy kicsivel. Megtanultam elengedni a dolgokat úgy igazán, minden napban megkeresni a jót, még akkor is, ha jóformán nem is volt. Tudtam,hogy amikor visszamegyek egyetlen és a legfontosabb dolog már nem lesz ugyanaz mint előtte: Én. Tudom,hogy így van.
Sok mindent megtanultam a nyáron. Például,hogy az egyetlen dolog ami megtanít tisztán látni a távolság. Ez az egyetlen dolog amivel a többi ember is tisztán fog látni téged. Hogy milyen is vagy valójában és mennyit érsz igazából. Akik folyton panaszkodnak,hogy nem becsüli meg őket senki,nem fontosak senkinek, sosem jártak még meg hosszú utakat. Olyan utakat,amik csak elviszik őket a messzeségbe de vissza már nem. A haza felé vezető utat nekünk kell megtalálnunk. Néha nem olyan egyszerű, minden eltelt nap, minden megtett lépés fáj, fáradunk és felakarjuk adni. Mégsem tesszük. Ami fáj és meggyötör hozza el igazán a változásokat az életünkbe. Az emberek akik elmentek és visszajöttek mikor te már úton voltál hiába próbálnak részese lenni az utazásnak. Nem lehetnek. Mert te ott hagytad az akkori életed és hatalmas lépést tettél egy olyan felé amit akkor még te sem ismertél. Lehet, hogy megakartad nekik mutatni mennyivel több vagy. Nekik akik leléptek, akiket talán sosem érdekelt mennyire lennél képes. Ez az egész nem róluk szól, nem is azokról akik melletted vannak hanem Rólad. A nehézségek amiket nap mint nap átéltem,amik miatt nem hittem el,hogy mikor visszamegyek a régi életembe képes leszek folytatni. Folytatni úgy,ahogy elterveztem.
Megtanultam,hogy a ragaszkodás csak meggátolja az életet. Mert az életet a változás mozgatja. Ahogy mondani szokták: a változás gyönyörködted.. és gyönyörtelenít.
Most pedig lassan visszatérek majd a régi életembe. Abba az életembe amiben nem hittem pár hónappal ezelőtt, de most már hiszek. Már elhiszem,hogy ennek így kellett lennie.
Nem kell megváltanod a világot, vagy megmentened bárkit ahhoz,hogy több legyél. Egyszerűen csak éld meg a lehetőségeket úgy,ahogyan csak néhányan merik.

hiába várok

Már belefáradtam érted? A sok felesleges találkozásba,a reménybe,hogy majd vele talán működik..A tömérdek elpazarolt szempillaspirálba amit azért tettem fel mert tetszeni akartam nekik. Nekik,akik mégcsak arra sem méltattak,hogy kicsit is belemélyedjenek a beszélgetésbe velem. A magányos hazautakba amik alatt megtárgyaltam magammal,hogy vajon miért nem voltam elég jó megint és a könnyekbe amiket vissza kellett tartanom. Az erkélyen elszívott cigi csikkekbe, az álarcba ami mögé bújok napról napra újra és újra. Már nem megy. Elfogyott az erőm. Másnak az ölébe hullik,amiért én évek óta imádkozom. Már hiába várok.

törhetetlen

Kifacsarom az összes jót az életemből. Mindent elrontok szándékosan,megölöm a boldogságot, a lehetőségeket, mert amikor végleg egyedül maradok, amikor már az utolsó emberben is csalódtam akibe kapaszkodni lehetett,sorvadok el belül végleg. Akkor leszek erős. Bánthatatlan, törhetetlen szikla. Mert az égvilágon semmi sem tud elkeseríteni. Semmilyen mesét nem hiszek majd el. Az egyetlen dolog ami kicsit is megfog érinteni a félelem,hogy elmúlik ez érzéketlenség.

süllyedek

Nem tudom mit keresek. Mit keresek itt. Fogok-e találni valamit. Ahogy telnek a napok minden egyes magányos reggel egyre inkább elveszi a reményemet. Mert a szerelem csak időszerű. A barátok hamisak. Én pedig sosem leszek elég jó.
Lassan süllyedek mélyebbre és tovább, Néha már fojtogat. Nem múlik el.
Volt egy ember aki mindennél fontosabb volt nekem. Megcsókolt ahogyan más még nem. Átölelt, ahogyan más nem tudott. Belekapaszkodtam minden szavába, képzeletben magamhoz szorítottam mivel a valóságban a kabátzsebembe pihent a kezem állandóan. Mosolyogtam rá mint akinek megnyitották a világot. Azt is tette. Ideig-óráig boldoggá tett. Olyan boldogságot kaptam tőle ami megijesztett. Szerettem. Szerettem,hogy olyan amilyen.  A mosolyát,a tekintetét,a félelmeit, a szavait. Aztán eltűnt. Mint a többiek. Bár megvagyok győződve arról,hogy vissza fog térni. De visszafogadni már nem tudom.
A barátaim mind eltűntek amint szükségem lett volna rájuk. Mint a kámfor. Volt-nincs. Ezek az emberek azok,akikért én meghaltam volna? Akikről büszkén meséltem mindenkinek? Akik mikor leginkább szükségem van rájuk,szembe köpnek. Megdobnak sárral, és egy csöppet sem érdekli őket. Ennyit a bizalomról. Ennyit arról a kapcsolatról amit tucatnyi film megörökített. A csöpögős jelenetek és a legjobb barátok,akikkel együtt kerülsz bajba. A film végét,amiben egyedül kell megoldanod mindent,nélkülük,már nem forgatják le. Hatalmas csalódás.

Miért nem vagy elég jó?

A kérdésre a válasz csupán annyi,hogy "De, elég jó vagy!". Mindenkinek vannak olyan időszakai amikor sírógörcsöt kap,csak fekszik az ágyban,és azt kérdezgeti magától, hogy mi a baj vele. Holott semmi gond nincs velünk, ám azt se mondhatjuk,hogy másokkal van,úgyhogy a legegyszerűbb tisztázni: a hozzáállásunk itt a probléma.
A legtöbb esetben egy balul elsült szerelem,és csúnyán véget érő kapcsolat,vagy egy önző barát vezethet minket rá arra,hogy a kételyeknek utat engedjünk. Hiszen igen, miért is gondolnánk másképp,amikor a párunk inkább a haverjaival megy szórakozni minthogy velünk töltse az estét, egy idő után pedig szívesebben folytatná külön utakon az életét,vagy épp a tizedik szerető vágja a képünkbe azt,hogy csak szex,és más semmi. Meg kell értenünk azt,hogy nem mindig a megfelelő társat választjuk,és az élet része az,hogy tanuljunk valamit ezektől az emberektől. A legmegalázóbb érzés az,amikor nem kellünk többre mint pár éjszakára, s mikor koppannak a tények, mély, gyötrelmes önsajnálatba merülünk. Nehéz lenyelni ,pedig muszáj,mert ez az élet rendje. Ettől is fejlődünk, kisebb lesz az egónk, de csak azért,hogy újra kezdhessük,tiszta lappal. Döntsd el,hogy innentől másképp lesz. Söpörd ki az életedből a rossz érzéseket,és az embereket,akik lehúznak,vagy azt éreztetik veled,hogy kevés vagy. Mert nem vagy! Áss mélyre, keresd meg azt magadban,ami igazán büszkévé tesz. És íme,itt a kulcsszó. Büszkeség. Mindenkiben megvan. Bár a szerelem,a szeretet, sokszor elveszi az eszünket,de ne felejtsük el, hogy az egyetlen ember aki elérheti hogy elég jó legyél,az Te vagy. Elég jó, nem másnak, hanem saját magadnak.

Hogyan fejlődjünk?

Az önfejlesztés mindig is egy releváns kérdés volt. Hiszen mikor nincs szerelem az életünkben,ami lekötné a kósza érzéseket, és a barátaink is kitűnően vannak,nincs szükségük a segítségünkre, úgy gondoljuk minden a legnagyobb rendben van. Pedig nincs,valami még hiányzik. Illetve nem teljes. És pont ezért kérdezzük meg magunktól: Min változtassak? Hogyan lehetnék jobb? Jobb ember? Elkezdjük felfedezni a hibáinkat. belenézünk a tükörbe, és el sem mozdulunk előle amíg nem értettük az összes javításra váró hiányosságot. És mikor végleg teljes a kép, neki állhatunk összeszedni magunkat. Elvonulni a világ elől,másképp felfogni a dolgokat,amiken eddig keresztül mentünk. Első,és legfontosabb: a belsőnk. Vajon miért nem beszélek már azzal a barátommal akivel pár hónapja még a legféltettebb titkaimat is megosztottam? Az én hibám? Ha igen, muszáj nyitni felé, tisztességesen megosztani vele a felfedezésünket arról,hogy talán ezt mi csesztük el. Lehetséges viszont,hogy nem tehetünk róla. Nem szép dolog ezt mondani,de igen, az Ő hibája az,hogy már nem tartjuk a kapcsolatot. Az egyetlen amit ilyenkor tehetünk,hogy ELENGEDJÜK Őt. Miért maradna az életünkben,ha már nem ad semmi jót?
Félek,makacs vagyok,és irigy. Itt az idő ezen változtatni. Szembenézni a félelmeinkkel, beismerni a hiányosságainkat,és örülni mások sikerének. Őszintén. Ezzel mozdulunk előre, és fejlődünk.
A külsőt mondanom sem kell,hisz egyértelmű. Szép hajzuhatag, puha arcbőr,tökéletes alak. A legjobb lélekerősítő módszer az,ha a külső tulajdonságainkat fejlesztjük.
Nem holnaptól,vagy jövő héttől kezdjünk neki,hanem MOST. Most vagy soha,
Csak is rajtunk áll,mit hozunk ki magunkból.

Hiszen jó ember valaki attól lesz,ha alázattal viseltetik mások iránt,és akármennyire is gyenge,mégis erős támaszt nyújt a barátainak. Mert aki szilárdan áll,és meginoghatatlan mindig kivált valamit az embertársaiból: méghozzá csodálatot,és tiszteletet.